Úgy fájnak...

Úgy fájnak...

Oly nagy a föld s én kicsi vagyok,

És néha úgy fájnak a gondolatok!

Miért nincs már szeretet e földön?

Emberi test a léleknek már börtön!

Néha elgondolkodom, milyen szép,

E kicsiny földön, ha van valami ép.

Mit még nem tett emberi kéz tönkre,

Természetnek is már hullik a könnye!

Úgy fájnak azok a sebek, mit ejtenek,

A földön, és amit tesznek az emberek.

Tönkre teszik a természetet, egymást,

Elhozzák most már a földre a romlást.

Lelkem sír csak, mert hallom a földet,

Hogy mennyi lelket tart el, s szörnyet.

Ezeknek a lelkeknek nincs könyörület,

Bántásban, irigységben lelik örömüket!

Úgy fájnak a sebek, a lelkek gonoszak,

Világban utat adva, a lelki nyomornak!

Nincs örömünk, csak bánat e világban,

Boldogságot sem találnak egymásban!

Lelkemmel kiáltok az égbe! Emberek!

Várjatok! Így tovább már nem mehet!

Hozzatok békét, boldogságot e kis földre,

Szeressétek lelketeket és egymást örökre!

Védjétek azt mi maradt ebben a világban,

Hisz orvosság van minden kis fűszálban!

Állatot tiszteld kik erdőben, mezőn élnek,

Hisz ételt s életet adnak az éhező népnek!

Kevesen vagyunk kik próbálnak jót tenni,

Világnak csak szépet adni és nem elvenni,

Utolsó sóhaj és óhaja e lelketlen világnak...

Mert nem csak nekem, de ezek úgy fájnak ...

Budapest. 2020. 07. 28.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva!

Köszönöm, hogy szántál időt a versemre!