Mint homokszemek...

Mint homokszemek a vízparton,

Végtelennek tűnő hosszú utakon.

Viharban tépázva minden szemét,

Ki e világban nem találja a helyét.

Egy homokszem nem több vagyok,

E nagy világban nyomot se hagyok.

Elfúj a vihar, a szív már csak remél,

Hogy valaha, és valamikor célt is ér.

Eső áztatja szemcséimet, a nap égeti,

Mégis ragaszkodik életéhez, kell neki.

Pedig a sors tépázza, dobálja ide oda,

Sokszor érzi magát szívében taposva.

De nem adja fel, ha a szél fel is kapja,

Hisz jóságát, a szeretetét ingyen adja.

Nem fél bízni és remélni, ha fúj a szél,

Tudja ő hiába vihar, akkor is partot ér!

Sokszor kiszárad, mint sivatag a naptól,

Életéért mégis küzd, s keményen harcol.

Jöhet vihar, eső vagy akár száraz nappal,

Nem hagyja magát s harcol akár viharral.

Eső áztatja a parton, s elmossa a szemeit,

Arra várva mikor, ki fogadja be a kegyeit.

Ha egy csiszolatlan gyémántra bukkan,

Örül neki s csiszolja majd egyre jobban.

De néha azok a gyémántok is hűtlenek,

Elhagynak, és új szerelmek születnek!

Az élet nem áll meg pörög mint az óra,

Szállnak a homokszemek, útjukat róva.

Nyomot hagyva, jót és szép emlékeket,

Megadni s elfogadni, kapott érzéseket.

Mámoros éjszakákon élvezni a mindent,

Nappalok viharában, mi ide oda röppent.

Budapest 2020. 09. 04.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva!

Köszönöm az időd, mit a versemre szántál!